Végtelen menedék, hűvös lombsátor, zöld katedrális. Ha megérkezem, elönt a hála. Szeretem tavasszal amikor a zsenge zöld rügyekből kibomlanak a tökéletes kis levélbokréták, és mindent betölt a fészkelő madarak harsány éneke. Olyan érzés, mintha egy apró, fényes smaragdokkal hintett selyemkendő alatt járnék. Forró nyári napokon enyhet ad a derengő zöld félhomály, ősszel pedig nem tudok betelni a sok színnel, és ízzel. Az erdei életközösségben számunkra láthatatlan kapcsolat köti össze a fák idős, és fiatal egyedeit, a gombákat, és az erdő összes élő holt lakóját.  Ékszerimben megidézem ezeket az emlékeket, megpróbálom becsempészni a hétköznapjainkba a korhadt farönkön élő halványlila gombatányérok árnyalatait, a lombkoronában suhanó madarak reptét, kökény, szeder és a csipkebogyó fanyar zamatát.